Ahogy elözőleg írtam már, két hónappal az első rosszullét után elkezdtem elhagyni a gyógyszereket. Napjaim már elviselhetők voltak, bár a végét még nem láttam igazán. Minden nap féltem, hogy félni fogok, és hogy minden napom így fog ezután eltelni. Sokat olvastam így képeztem magam a pszihológia területén (persze csak azokkal amik engem éríntettek). Sok fájdalmas dolgot is leírtak: pl. az életemet így kell ezután leélnem, soha nem gyógyul meg ebből senki..stb. Ezek eléggé visszavetették a napjaimat, de a következő napon újra éreztem, hogy véget vethetek ennek a 'betegségnek'. Már mosolyogtam is, bár minden mosolyban ott volt ez a hihetetlen nagy kereszt amit épp cipeltem..
A sok agyalásnak köszönhetően egyre világosabb volt, hogy magamnak okozom ezt a szorongást. Nem a környezet befolyásolja hanem én magam. A gondolataim.. Ekkor kezdett derengeni az is, hogy édesanyámnak hasonló problémái voltak. Megfogalmazódott az is bennem, hogy anyám állapotát nem tudom feldolgozni.. Vagyis, hogy úgy próbálom meg kezelni, hogy lemásolom az Ő állapotát. (Anyám erős üzletasszony volt, akit döbbenetes volt látni összeomolva..)
Tudatossan kezdtem el élni. Napi rutinjaim voltak amik elötte sohasem. Ezek nagyon sokat segítettek, ráadásul egyre nagyobb kedvel vetettem bele magam mindenféle dologba. A nulla érdeklődésből hírtelen egy minden iránt nyitott ember lettem..
Ekkoriban próbálkoztam mindenféle lazító tréningel is, csakhogy kicsit oldjam a szorongás. Igazából ekkor már a napjaim részévé vált ez a mellkasi szorító érzés. Kicsit olyan volt mint egy kéretlen barát aki rajtam lóg és nem nagyon tudok tőle megszabadulni. Bár ekkor már voltak olyan napok is amikor gyak. nem szorongtam. Ezek hihetetlen erőt adtak, hisz azt mutatták van vége.
