Azt tudni kell rólam, hogy inkább gondolkodó vagyok mint érzelmi ember. Tetteim mögött sokszor volt (és van is) tudatosság..
Másfél hónappal az első események után kintvoltam az ismerőseimmel egy kocsmában. Ekkor már minimálissan szocializálódtam miközben finoman inni is elkezdtem. Természetessen tudtam, hogy a gyógyszerre nem szabad, ezért ügyessen 'elfelejtettem' az ilyen hétvégék elött bevenni. Persze részegre nem vertem magam, de enyhén spiccesre többször sikerült. Az egyik ilyen spicces este után, hazafelé menet, szorongások közepette eszembe jutott valami: Mindennek oka van, talán ennek is. Elegem van a 'menekülésből' és az elfolytásból, Érteni akarom, hogy miért történik ez.
Igazából ez a gondolat volt az ami elindította a forradalmat bennem. Elismertem magamnak, hogy problémám van, azzal, hogy érteni akartam. Furcsa érzés öntött el.. Kicsit olyan volt mint amikor leszakad egy nagy feszültség forrás a mellkasunkról. Ugyanúgy szorongtam, ugyanúgy féltem, hogy másnap is ez lesz, illetve, hogy soha nem múlik el, de mellette megjelent egy másik érzés is. Ez a remény érzése volt. Végre láttam egy kiútat.. igaz messze volt tőlem, de akkor is láttam.
Elkezdtem gondolkodni, hogy mi miért is történik. Mikor érzem rosszul magam? Hát mikor eszembe jut, hogy rosszul leszek. Érdekes gondolat volt mert ezzel elkezdtem gyanakodni arra, hogy nem is más volt a hibás hanem én magam. Aztán ami eszembe jutott még, hogy mi történt mikor rosszul lettem? Iskolapad, lány, nyugalom. Mi van ha az volt a baj, hogy félek a nőktől? Megijedtem és bepánikoltam? Akkor nem is vele volt a baj, hanem velem?
Ekkor kerestem meg újra.. elmondtam neki azt amire jutottam és, hogy bocsásson meg. Ő már nem akart velem lenni mert félt, hogy újra megtörténik ez. Meg amúgyis, eléggé megbántottam és úgy kellett eltöltenie több hetet, hogy semmit nem tudott rólam. Őszinte leszek, akkor már picit érdekelt ez de úgy istenigazából mégsem.
Ekkor kezdődött el az, hogy a félelmekkel teli gondolatokat felváltották az érteni akarom gondolatok. Végigjátszottam minden rosszullétemet, hogy mikor mi történt. Sokféle következtetésre jutottam amik közül egyik sem hozott olyan igazi eufóriát. Olyan, 'jó-jó' de mégsem hiszem, hogy ez az igazi 'megoldás' gondolatok voltak.
Közben rászoktam egy másik 'hobbyra' is. Ez szerintem az amit minden pánikos, depressziós, szorongó megtesz: elkezd olvasni ezekről. Ahány oldal, annyiféle leírást kaptam.. Sikerült beazonosítanom a problémám, szorongás volt a neve. Közben az is világos lett, hogy attól félek, hogy félni fogok. Ez megrémísztett, hisz egy ördögi körnek tűnt akkor.
Közben a rádiózás is ment, saját műsort is kaptam, ahol egyre jobban éreztem magam. Dolgoztam is egy klubban mint ruhatáros (iskola után ez is jó volt). Nappal már úgy ahogy élni tudtam, csak az estékkel volt baj. Bár ekkor már az esték is inkább azzal teltek, hogy elemeztem az aznapi szorongásomat, hogy miért is voltam ma rosszul?
Ekkor döntöttem úgy, mivel a pszihológus, pszihiáter hasznát nem láttam, hogy meggyógyítom magam. Ennek az első lépcsője az volt, hogy le kell állnom a gyógyszerről, hisz hogy is tudnék meggyógyulni ha gyógyszer 'bódít' minden nap. Fokozatossan álltam neki, aminek köszönhetően gond nélkül abba tudtam hagyni két hónap után. Orvosnak is elmondtam, hisz járni jártam, aki elmondta ez milyen problémák lehetnek, de ezen kívül nem kötött nagyon bele.
