2004-ig normális fiatalként éltem az életem. Voltak barátaim, barátnőim, tanultam és szórakoztam. Szerettem huszonéves lenni, hisz mindenem 'megvolt' amire vágytam. Mondhatnám úgy is, hogy boldog voltam.. Aztán történt valami, valami olyasmi ami kiszakított ebből az idilli életből..
Utolsó évemet töltöttem az iskolában, konkrétan a tanév végét. Előzményként tudni kell, hogy középiskolába úgymond 'fiúiskolába' jártam. Mivel magasépítészetet tanultam így az osztályunkban nem volt sok lány. Érettségi után elkezdtem még egy ötödévet majd a hatodév elején otthagytam. Ekkor kerültem át abba az iskolába, szintén ötödévre, ahol elkezdődött minden. Itt Reklám és Marketing ügyintézőre jártam ahol jóval több nő volt mint fiú. Így az osztályban igazán népszerű voltam, hisz idősebb is voltam náluk, ráadásul még fiú is voltam. Ennek köszönhetően összeismerkedtem egy fiatal lánnyal, akivel napról napra 'jóba' lettünk. Ennek köszönhetően az év végére már azt terveztük, hogy ha itt a nyár, végleg 'egymásé' leszünk (nem akartunk ebben a 'pletyka' közegben párként viselkedni, bár mindenki tudta, hogy mennyire odavagyunk egymásért..) Tényleg nagyon boldog voltam, egyedül csak az zavart, hogy édesanyámnak pár hónapja diagnosztizálták, hogy pánikbeteg. Bár akkor még azt sem tudtam mi ez a 'betegség', csak azt láttam, hogy gyakran, a konyhában összerogyva sír és nem tudja megmondani miért..
Szóval minden szép és minden jó, iskolában imádnak, barátaim imádnak, én pedig boldogan várom az év végét, hogy végre együtt lehessek ezzel a lánnyal. Aztán az év vége elött két héttel történt valami..
Délelött voltunk órán, engem már az iskola annyira nem érdekelt, a lány aki pedig annyira tetszett mellettem ült és a hátamat simogatta miközben a padon elernyedve feküdtem. Talán már túl idilli is volt a helyzet mikor történt valami. A testem hirtelen megfeszült, mintha támadni akarna valaki, a pulzusom megemelkedett majd a mellkasomban egy meleg érzés öntött el. A mai napig emlékszem az érzésre ami olyan volt mintha szerelmes lettem volna miközben úgy hívnak ki a táblához feleltetni, hogy semmit nem tudok. Lényegében tömény 'izgalom' volt. Furcsa volt, nem is értettem, aminek köszönhetően kerek 10mp múlva megszületett a 'gondolat', hogy meg fogok halni.
Ebben a pillanatban totális kontrollt vesztettem. A hányinger kerülgetett egy kis ájulással keverve. Elhomályosult minden.. Úgy éreztem, hogy menekülnöm kell ebből a helyzetből. Az első gondolatom az volt, hogy a padtársam 'simogatása' okozta ezt ezért rögtön ki is kéretszkedtem. A wcben hányni akartam, de nem tudtam. Közben kicsengettek, én pedig tökéletessen emlékszem, hogy mennyire írritált, hogy mindenki olyan vidám mint amilyen én voltam 1 órával ezelött. A következő órára már nem tudtam bemenni, haza akartam menni. A hazaút katasztrófális volt, mintha lebegtem volna az utcán miközben mindenhol vidám emberek mászkáltak.
Otthon az volt az első, hogy elmondtam anyámnak, aki a saját problémái miatt nem tudott mást mondani, minthogy menjek el a körzeti orvoshoz. Így is tettem, aki csak kiírni tudott. Ez volt az utolsó nap, hogy abba az iskolába beléptem..
Döbbenetes volt szembesülni azzal a tényel, hogy a napom további részében sem enyhült ez az izgalmi állapot. Nem akart múlni, amitől mégjobban lelombozódtam (igazából a helyes kifejezés az lenne, hogy összeomlottam). Estefelé volt a legrosszabb: rettegtem, hogy nem fogok tudni aludni, és nem is tudtam. Az izmaim feszültek, szinte már fájt, a mellkasom égett, a fejemben pedig csak az a gondolat járt, hogy ennek nem lesz vége. Aztán végül elaludtam..
A másnap ugyanúgy indult ahol elöző nap abbahagytam. Pár másodpercel az ébredés után újra megszületett a gondolat és az érzés, hogy rosszul leszek újra.. Természetessen rosszul is lettem. Se enni, se élni nem volt kedvem. Befelé fordulva feküdtem az ágyon és csak a falat bámultam. Talán az egész napomat így töltöttem.. Közben a lány, a padtársam természetessen keresett, de nem volt erőm beszélni vele. Úgy éreztem nincs mondanivalóm. Ezért az egészért Őt okoltam. Ő a hibás aki miatt rosszul vagyok. Aki miatt fáj minden egyes perc amit így kell töltenem.
Nagyjából egy hétig bírtam mikor újra visszamentem a körzeti orvoshoz. Volt vele egy asszisztens aki azt javasolta, hogy próbáljak ki egy gyógyszert amit szorongásra szoktak adni. Itt kezdődött az első gyógyszeres kalandom. Ez a gyógyszer a Rudotel nevű feszültség és szorongás oldó volt. Közben anyám bekerült a pszihiátriára, bentfekvősre. Emlékszem, alig bírtam menni, de úgy éreztem muszáj találkoznom vele. Nagynehezen bementem a korházba ahol totálissan összeomolva bőgtem neki, hogy hadd feküdjek be mert nem bírom. Ő annyit mondott, ha ennyire szarul vagyok, próbáljam meg az ügyeletet mert hozzá sajnos nem tudok befeküdni. Ügyeleten gyomorproblémára gyanakodtak így kaptam Quamatelt. Itt történt az első fura dolog: az orvostól jobban lettem. Erőt kaptam vagy nemtudom. Vagyis akkor még nem tudtam..
Azt tudni kell, hogy itt még fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet a bajom. A szorongás vagy a pánikbetegség szavakat sem ismertem, csak vegetáltam.. Talán 2 héten át..
